A japán darvak méltóságteljes, piros koronájú, fenséges madarak. Úgy hajóznak az égen, mintha legszívesebben le se szállnának soha. Ha szerelmesek lesznek, olyan pompás táncot mutatnak, ami bizonyossága annak, hogy nem csak a dal, a tánc is hamarabb volt, mint az ember. Bólogatnak nagyokat közben a másik felé, s azt mondják, gyere élni, most élni, folytassuk gyorsan magunkat, amíg még nem késő…
Milyen, amikor megnyílik egy vers, egy csodálat, egy új dimenzió? Az olyan, mint amikor a darvak nyitják a szárnyukat.
Persze Japánban is, ahol a modern s az ősi olyan szépen kéz a kézben jár, kezdtek rohamosan fogyni a darumadarak. Egy ember-miután kellőképpen beléjük szeretett, azt gondolta, hogy menti, ami menthető. Tojót ültetett, tojásokat becézgetett, s mert az élőben mindig nagy az erő-ki is keltek a fiókák. Egy egész csapat totyogott, botladozott utána, hétről hétre, hónapról hónapra, mire végül egészen komolyan megerősödött.
A pihések – tollasok lassan elérkeztek a felnőttkor küszöbére, s közben csak gyalogoltak és gyalogoltak emberünk után, mert ő is csak gyalogolt velük egyre többet, egyre messzebbre. A büszkeség, de a szorongás is ott ült a férfi arcán, mikor végre kisétált velük egy elhagyatott reptérre. Elöl, a darutojónak felavanzsált férfi, utána sorban az ifjoncok. Na akkor az ember, elkezdett szaladni, a többiek utána. Aztán elkezdett rohanni, a többiek utána. Majd a tanító elkezdett nagy rohanásában esetlen karjaival fura groteszk mozdulatokkal csapkodni a levegőben, mintha szárnyai lennének, de hát a tanítványokhoz képest az ő „szárnyai” szánalmas csökevényként igyekeztek. Az ép elméje zavarodott volna meg? Miközben mintha tudná, hogy mit csinál. A madarak szorgalmasan utánozva ezt a valamit, amiről fogalmuk sem volt, hogy micsoda, kitárták „karjaikat”, s ők is elkezdtek csapkodni, de ez már nem szánalmas bohóckodás volt, de suhogás, szárnyalás, nagy ígéret. És bizony megtörtént: a madárcsapat csodálkozva, kiabálva a levegőbe emelkedett, és egy pár pillanat múlva, már nagy magasságban húztak a levegőégben, mintha mindig is ezt gyakorolták volna. A pedagógus meg lenn maradt a földön.
Mert a pedagógus lenn marad a földön. A tudománya nem abban van, hogy hogyan kell repülni, hanem hogy ki tud majd repülni, hogy hogyan kell elengedni a repülőket, és hogyan lehet boldognak lenni ebben a tanításban. A gyerek csak elrepül, elfelejt, s meg nem érti, hogy őt KÜLDTÉK, hogy bíztak benne, sőt biztosak voltak benne. Dehogy tudják, hogy nagy fenséges uralmuk ott fönn, milyen boldogságot ad valakinek, itt lenn.
A géniuszt is tanítani kellett, s a tanítója sosem volt s nem is lett az sohasem. Ő csak a legfontosabbat tudja : hogy kinek van szárnya, s hogy az mire van . A gyerekember, ha nem látna senkit két lábon járni, nem járna. Ha nem beszélnének hozzá, nem beszélne, s ha nem látna minket legalább néha boldognak, sosem is lenne boldog.

A blog about Wordpress design, development , Software and inspiration Largest Online Shopping and Fashion Network